2009 szeptember – Dumb

Noah távozása után megkönnyebbültem, visszaállt a régi rend, sőt talán még jobban is alakultak a dolgok. A 30. szülinapomra hazajött velem Zander is, mert egy elmaradt meccs miatt, volt egy szabad hétvégéje. A csajok frankó kis bulit hoztak össze anyunál a kertben. Lampionok díszítették a fákat, bokrokat, gyertyák mutatták az utat a fűben. Párnák, pokrócok felhalmozva vártak minket ülőalkalmatosság helyett. Bográcsban már bugyogott a pörkölt, kerti asztalkákon szörpök, borok, pálinkák nyújtogatták felénk karcsú nyakukat. Miután kibőgtük magunkat a viszontlátás örömére, belecsaptunk a lecsóba. Alig győztük kiosztani az ajándékokat, amiket Párizsból hoztunk: borok, fűszerek, levendula dögivel, csokoládék, parfümök, ékszerek. Utána jött az én meglepetésem, egy PowerPointos vetítés, mely fotókkal és szöveggel elkísért születésemtől egészen a szülinapomig. Szüleim, Boldi, barátok, a végén Zander is feltűnt a vásznon, fotók garmadája és “Azért vannak a jó barátok…” Taknyom-nyálam egybefolyt, úgy zokogtam már mire elsötétült a kivetítő. Így összeszedni életem minden kis apró részletét, a képeket bescannelni, érzelmes és vicces összekötő szöveget megírni, hatalmas meló. Nagyon örültem, eddigi legjobb szülinapi meglepetésem! Gyors pezsgő durrantással állították el könnyeimet. Az éjszaka folyamán többször visszanéztük a vetítést, hogy Z-nek lefordíthassam. Mikor már sokadjára pityeregtem el magam, bár éjféltájt rendesen be is voltam csiccsentve, megtörölte csillogó szememet, két kezébe fogta arcomat és: “Szeretlek!” csak ennyit mondott édes magyarsággal, de végre tudtam, van jövőnk együtt.

Durva másnapossággal küzdve búcsúzkodtunk vasárnap, nem volt nehéz fellelni a társaságot e célból, ugyanis hajnalban mindenki ott aludt el, ahol épp elfáradt, azaz, ahol kiütötte az alkohol. A teraszon, a konyhában, a fürdőben is ébresztgettünk holdkórosokat. Örültem, hogy nem nekem kellett rendet rakni… Visszaérve a szezon teljes gőzzel beindult és Z. csak úgy szárnyalt. Gólátlaga 1,5 volt meccsenként. Karrierje töretlenül csúcsosodott sose látott magaslatokba. Esély volt Bajnokok Ligája és bajnoki győzelemre is. Úgy éreztem minden tökéletes, végre sínre került az életem.

Hogy még teljesebb legyen, betoppant életünkbe egy border collie… Az előző gazdája kitette az autópálya mellett, ott találtak rá jólelkű állatvédők, pár étlen-szomjan, várakozással töltött nap után, hisz nem mozdult, abban bízott, visszajön értem a gazdim! Legyengülve, sebesült lábbal vitték be egy állatkórházba. Teljesen véletlenül fedeztük fel nem messze tőlünk ezt az állat menhelyet, mikor pisilési ingeremtől vezérelve, s könyörgésemnek hála bementünk. Sosem feledem azokat a szempárokat. Csüngtek rajtunk szomorúan, mégis reménykedve vinnyogtak, nyüszítettek, kérlek engem válasszatok, engem vigyetek haza! Borzalmas soruk volt, ahogy a gazdáik bántak velük, éheztették, kínozták őket, de ők mégis, ezen túl is bizalommal néznek ránk, emberekre. Elég egy meleg, simogató kéz és hálájával le se vakarhatod magadról farkcsóválós, bolhás, nedves orrú szeretetét. Ahogy sétáltunk a ketrecek előtt, hallgattuk a gondozót, aki elmesélte minden egyes kutya történetét. Sokszor türtőztetnem kellett magam, könnyeim csordultak az emberi brutalitás hallatán. Zander félszemmel figyelt engem, s megérezte, hogy innen ma bizony nem megyünk haza kutya nélkül. És akkor ott volt ő! A ketrece legtávolabbi, legsötétebb sarkába húzódva. Dumb, a border collie. Miért Dumb, miért néma? Mert, amióta behozták, semmilyen hangot nem adott ki, semmi vinnyogás, nyüszítés, morgás, ugatás, semmi. Valószínűleg sokkot kapott, nagyot csalódhatott az emberekben. Hiába is hívtam, nem jött elő. Elmentem hozzá másnap, harmadnap és negyednap is. Leültem a ketrece elé és halkan beszéltem hozzá. Kutyatápot és vizet raktam a tálkáiba. Próbáltam a bizalmába férkőzni, bár tudtam, hogy annyi szörnyűségen ment keresztül, nem lesz egyszerű dolgom. Az ötödik napon végre odajött a rácshoz. Akkor vettem észre, hogy mellső lábai nem mozognak és egy kicsi kocsi van hámmal ráerősítve, így közlekedik, hátsó lábaival tolva magát. Ő is hendikeppes, akárcsak én! Megszaglászta a tenyerem, megvakargattam az orrát, és tudtam, ő kell nekem, Dumb az én kutyám. Másnap Zanderrel mentünk vissza. Dumb már a ketrec rácsánál várt farkát csóválva. Kivezettem a helyéről, pórázt akasztottam rá. Z. meglátta a kicsi kocsiszerkezetet, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, s úgy láttam, bár ebben nem vagyok egészen biztos, mintha egy picit elködösült volna a tekintete. Az is lehet, hogy csak saját örömkönnyeim homályosították el látásomat. Megsimogatta a vállam és bólintott. Az örökbefogadás papírmunkája után, Dumb ügyesen elindult mellettünk, kicsi kocsijával zörögve, ajtófélfán fennakadva, és onnantól az életünk része lett.

Volt ismerősöm, aki azt hangoztatta, hogy az ember lánya akkor visz haza háziállatot, amikor gyerekre vágyik (Ezt cáfolandó, nekem 10 évesen kanárim, 16 évesen tengerimalacom volt… nem hiszem, hogy annyi idősen bármiféle anyai ösztön is kialakult volna bennem…). Én sose voltam oda a kölykökért, főleg mióta megműtöttek. A rokon és baráti gyerkőcökkel elvagyok ideig-óráig, de az idegenekkel egy percig sem. Ha teszem azt az uszodában labdázni akart velem egy kisgyerek, elküldtem csúszdázni… a másik medencébe. Egyáltalán nem érzek vágyat arra, hogy gyerekem legyen. Márpedig társadalmi nyomásra, a koromra gondolva, családi elvárásra, nem vállalom, amíg nem jön az érzés, hogy kell, hogy hiányzik, hogy szükségem van Rá! Másrészt, valahol tudat alatt, biztosan félek is az egésztől. Mi van, ha a lábam nem bírja el a növekvő terhet? Kitörik a csontból a protézis? Hónapokra ágyba kényszerülök, teljesen legyengül a lábam?! Láttam terhes barátnőimet szenvedni a nyári melegben, elfáradni a sok plusz kiló alatt, felvizesedett bokájukat, néha alig bírtak lábra állni, akkor én a szuperképességű térdemmel?! Sokan arra fogják a “NEM”-et, hogy félnek a szüléstől vagy nem akarják, hogy megváltozzon a testük. Én a műtéteim után már sem a fájdalomtól nem félek, sem a “szépségemet” (óh, hol van az már…) nem féltem. Aztán ha épségben meg is szülném a babát, azaz valószínűleg csak császárral, ahogy nődögél, a lépcsőn sem merném karomban vinni megbicsakló lábam miatt, főleg, hogy olyankor nekem is kapaszkodnom kell. Én nem tudom órákig ringatni, utána futni az úton, elkapni az autók elől, a játszótéren kergetni, s nem tudom emelgetni 10-12 kilósan már… Lehetne még analizálgatni órákig, pro-kontra, érvelni, szidni, meggyőzni, de az én döntésem kell, hogy legyen és azt másoknak tiszteletben kell tartani!

Sokak szerinti önzésemet (ami nem önzés, csak a társadalom bevett megbélyegzése) és a nem létező utód jólétét szem előtt tartva, a gyerekkérdést teljesen kizártam életemből, viszont Dumb a nap szinte minden percét velem töltötte. Mókás kis jószág volt, ahogy első, lebénult lábai lógtak a kis kocsin, a kerekek nyikorogva rótták az utat. Sosem állt le, nem hazudtolta meg pásztorkutyás vénáját, mindig mindenhol ott volt, futott, szaladt, elakadt, felborult. Sokszor kénytelen voltam kivenni őt protéziséből, hogy pihenjen meg már végre. Szemét húzás volt belátom, megfosztani őt a lábaitól, de muszáj volt, hogy néha egy kis nyugtunk is legyen tőle és ne kergesse folyton a láthatatlan birkákat vagy épp minket ne terelgessen össze nyáj hiányában.