2002 szeptember-Műtét I. – Térdprotézis

Két héttel a nyaralás vége után még élénken élt bennem Tunézia, főleg mert a vér- és vizelet vizsgálat négyféle grátisz baktériumot mutatott ki a szervezetemben, valószínűleg nekik köszönhettük gyors fogyásunkat. Próbáltam a mosolyt elhessegetni az arcomról, mikor eszembe jutott, milyen toalettekben jártunk, hol ránk omlott a téglafal, hol nem volt papír, hol pedig elleptek a rajban napozó legyek. Épp a műtéthez készítettek elő, hát nem illendő ilyenkor, ilyen csúszós témákkal viccelődni… Na, de ne rohanjunk ennyire előre!

Hétfőn érkeztem újfent Pestre a Déli pályaudvarra. A melegben rugdosva, rángatva elcipeltem a bőröndömet a villamosig, pár megálló után még rövid séta várt rám, s megérkeztem a klinikához. Még a lábszáramon is folyt a víz… Az első emeleten volt a betegfelvétel, átadtam a műtéti behívómat. Felvették az adataimat és mondták, hogy várjak, mert az ágyam még nincs kész, mivel az abban fekvő nénit egyenlőre nem vitték el a mentők. Pár cigit elszívtam várakozás közben, majd megtudtam, hogy addig ebédet se kapok, amíg ágyat sem. Így unaloműzésképpen elindultam felfedezni a környéket. Nem messze a kórháztól feküdt egy park, apró zöld sziget a betondzsungelben, ahol amíg elmajszoltam az otthonról vitt szendvicseimet (áldom anyu eszét, hogy csomagolt), egy izgatott férfit figyeltem, rózsaszállal a kezében, vajon ki lesz a randevúja. Vagy túl korán ért a megbeszélt helyre, vagy átejtették szegény szerelmetest, de nem bírtam kivárni a végkifejletet. Visszafelé betértem egy turiba, 100 forintért vettem egy farmert, a mai napig hordom! Visszaérve végül megkaptam az ágyam egy három személyes kórteremben, pasztell, fehér-zöldes falak, fehér-foltos-szakadt ágynemű, pici szekrény, (mindig zárni és fertőtleníteni), folyosói közös WC és fürdő. Szobatársam kedves hölgy, talán nem lesz vele gond. Másnap műtét, pihenjünk!

Mivel éjféltől nem ehettem, nem ihattam, reggel iszonyú zajos gyomorkorgásra ébredtem. Nem sokkal utána hozták már a fertőtlenítő mosdószert, azzal kellett zuhanyozni, s a steril zöld lepedővel megtörülközni. Majd egyedül felvenni a műtős ruhát, szinte lehetetlen a sok kötőfék-ficak összepárosítása, valószínűleg míg visszaslattyogtam a szobámba, páran megcsodálhatták pucér hátsófelemet. Az ágyamnál bekötöttek egy infúziót, s nem sokkal utána kaptam egy szem nyugtatót, ami kellemesen ellazított. Majdnem el is szunyókáltam, mikor a műtősfiú megjelent. Gyors pisilés és már pattanhattam is fel a kocsira infúzióval együtt, hihetetlen kecsességgel, eltakarandó pucér testrészeimet. A MŰTŐ feliratú ajtó kinyílt, s egy másik világ tárult a szemem elé. Zöld emberek futkoztak sapkában, maszkban, senkit nem ismertem fel, csak a szemeket vizsgáltam. Betoltak egy szobába, ahol egy mosolygós szempár közölte, hogy akkor most jön az érzéstelenítés. Felültettek, lábam-karom előre lógatva, a lehető leglazábban, kicsit előre, nekidőlve az asszisztensnek, míg az aneszteziológus kitapogatta deréktájamon a megfelelő csigolyát és belém szúrta az érzéstelenítőt. Na innentől, már nem volt vicces… Visszafektettek az ágyra, s már zsibbadtam is. Pár perc múlva akárhogy is erőlködtem, képtelen voltam megemelni a lábaimat, s alig éreztem, ahogy végigsimítottak rajtuk. Hat az érzéstelenítő!  Épp azon morfondíroztam, mennyire félelmetes érzés ez, mikor elkezdtem remegni.

• „Nagyon fázom, rettentően hideg van, és ree-meege-ekk!” – koccantak össze a fogaim, s teljes testem rázkódott.

• „Nyugodjon meg, semmi baj, ez természetes reakció az érzéstelenítőre!”- nyugtatott meg a meleg szempár, s betakart még lepedővel. Nem mondom, hogy csillapodott ez az állapot, de közben elindultak velem a műtőbe. Egy szinte teljesen üres helyiség, hatalmas kerek lámpával a mennyezeten és még több zöld emberke. Rádió szólt.

• „Na Léna, akkor vágjunk bele!”- hallottam doktorom hangját és láttam, mikor sötét szeme rávillant a fali RTG-kereten lévő leletemre. Mivel remegésem nem akart megszűnni, picit elbódítottak, így valamivel később már az ágyamban ébredtem. Fel nem kelhettem, fejem sem nagyon emelgethettem, hiszen az érzéstelenítő miatt 24 óráig még bármikor szédülés, hányinger, hányás vagy fejfájás jöhetett volna létre nálam. Így megismertem a nővérhívó kezelését és az ágytál nem épp egyszerű használatát is kitapasztalhattam. Másnap viszont már lábra is állítottak, nem cicóztak velem, két mankóval kellett sétálgatnom. Kellemesnek nem mondhatnám, de ez szükséges volt ahhoz, hogy hamarosan hazaengedjenek.

Az első két hetet kihagytam az egyetemen az operáció miatt, pedig utolsó, ötödik évem első napjai voltak… bulikkal, tivornyákkal, álláskereséssel, kapcsolatépítéssel. Mikor végre visszamehettem a suliba, akkor is még mankóval közlekedtem és gyógytornára jártam. Hamar visszailleszkedtem, felvettem a ritmust, készültünk a diplomaírással, megszereztük az államvizsgatételeket, s belevágtunk még gyorsan egy OKJ-s tanfolyamba.

• „Jól vagy? Minden rendben?”- hallottam egy lány hangját a hátam mögül. Legalább ő jó fej, nem néz hülyének, hogy megmerevedett megint a lábam, így meginogtam járás közben. Próbálom vonszolni magam, de nem igazán sikerül, pedig csak tíz métert jöttem az albérlettől.

• „Köszi, oké minden, csak nemrégen műtöttek!”- azzal visszafordultam a lakás felé. Na, király, valami tutira nincs rendben, ez nem történhetne meg. Rendesen járok gyógytornára, otthon is csinálom a gyakorlatokat, óvatosan, odafigyelve közlekedem, s a műtét utáni RTG is azt mutatta, hogy nincs már ott a daganat. Akkor ez mégis mi volt? Mondjuk vékonyabb lett a lábam, tény és való, de az, hogy nem engedelmeskedik, szerintem nem ennek a következménye. Kíváncsi vagyok, hamarosan úgyis vissza kell mennem kontrollra, majd akkor megmondják az okosok a tutit.