2004 tél – Gyász

Eltelt egy hét és én minden nap a temető bezárásig ültem a sírjánál. Nem szóltam hozzá, csak karoltam a keresztfát. Hideg volt és nyirkos az idő, néha hó szállingózott alá a ködben. Ha sokáig bámultam a szürke fátyolba, olybá tűnt, alakja lép belőle felém. De sose érte el kinyújtott kezem, az ábránd szétfoszlott. Anya főzött rám, apa egy picit kitakarított a lakásban, de fél óránál tovább nem tudtam velük lenni. Alig bírtam enni és egész nap kávéztam, cigiztem, így este, azaz hajnalban csak alkohollal tudtam elaludni. Éjszakánként holdkórosként járkáltam a lakásban, mezítláb, köntösben, kezemben a borosüveggel, megsimogattam a pólóját, az illata már kezdett kiveszni belőle. Megigazgattam a fotóját a falon. Bekapcsoltam az Xbox-ot, elővettem a Cd-it, a távirányítós helikopterét. Mint egy szellem, halkan csoszogva, próbáltam meglelni helyem.

A szerencsém az volt, hogy alig akadt munka, így havonta kétszer-háromszor volt csak egy kis dolgom a főnökséggel, ez volt az álommeló, de a munkaügyi támogatás hamarosan lejár utánam, így majd új munkahely után kell néznem. Azt is tudtam, hogy nem húzhatom már sokáig, ki kell költöznöm a lakásból, hiszen az Boldi szüleié, s el akarják adni, nekem viszont nincs pénzem megvenni. Ezek a dolgok akkor még több fát tettek a tűzre. Elástam őket mélyre, lelkem zugaiba, s a depressziómat csak súlyosbították. Folyamatosan fogytam, a bortól sokszor másnapos voltam, Boldi ruháiban mászkáltam, az utcára ki se mentem, ezt megelégelvén pár barátom feljött a második héten.

• “Na ide figyeljél, ez nem állapot, hát hogy nézel ki?” – támadtak nekem.

• “Hát hogy, ahogy jól esik! Egyébként közötök?!” – vetettem oda büdösen, zsíros hajjal.

• “Most rendbe hozunk picit! Nincs apelláta!”

• “Hogy mi van?! Hagyjatok békén, jól érzem így magam, ahogy vagyok!!” – kiabáltam, de akkor már esélytelen voltam velük szemben. A fürdő felé tuszkoltak, óvatosan belerakták a kádba, addigra már esendő testem, bordáim kiálltak, gerincemen zongorázni lehetett, melleim eltűntek. Nekiálltak lezuhanyoztatni, persze, ebben a műveletben már csak a lányok vettek részt. Utána tényleg jobban éreztem magam, tiszta ruhák, illatos bőr, friss haj.

• “Mivel ilyen ügyes voltál, odaadjuk a meglepetésed!” – mondták kórusban.

• “Milyen meglepetést?” – kérdeztem óvatosan.

• “Hát ezt!” – s máris előhúztak egy hatalmas jointot valahonnan.

• “Neee már! Egyetem óta szerintem nem is szívtam füvet!” – nevettem el magam, végre, két hét után először!

• “Nyugi, jó lesz, lightos lett, csak jobban alszol tőle!” – mosolyogtak és már gyújtották is meg.

• “Ne stoppold a cigit, add tovább!” – röhögtek, mikor kicsit tovább ízlelgettem a cuccost. Máris áradt szét az agyamban a robbanás, lelassultak agytekervényeim, nem kattogott olyan hangosan a fejem. Hm, mégiscsak jót tett ez a cumó. Pedig féltem, hogy még jobban ráparázok a halálra, mert a fű a jót felnagyítja, de a rosszat is és rendesen be lehet parázni tőle. Boldi is szívott volna belőle biztosan, de most nem tud, mert kint fekszik a temetőben… egyedül… egyedül!!! A hideg földben, más halottak között… fekszik élettelenül…

• “Léna, ébredj fel!!!”- rázott valaki erősen, aggódva. – „Léna!!!”

• “Mi van?” – kótyagos voltam.

• “Teljesen magadba fordultál, s beparáztál, halál, ezt motyogtad… gyere itt van víz, s Te a kövi körből kimaradsz, kapsz helyette egy pohár bort!” – osztottak ki, s már gyújtották is meg a következő jointot, míg én megittam vagy egy liter vizet, s utána lassan kortyolgatva egy kis bort. Így helyrerázódtam, már mosolyogtam a hülye poénjaikon és totál betépett visításukon. Felzabáltunk minden ehetőt, rég kibontott chipset, áporodott ropit, a mélyhűtőből tavalyi jégkrémet, anyu főztjét, mindent. Hajnal volt már mikor elmentek, de hálás voltam nekik, azért, hogy mellém állnak és próbálnak segíteni, kimászni ebből a hihetetlen mély szakadékból.

Másnap mikor este hazakódorogtam a temetőből, miközben a száraz virágokat kergette a szél a sírokról, egy gondolat birizgálta az agyamat: még egy kicsit jól érezni magam, most rám fér, megérdemlem és nem lesz baj, csak egy-két slukk. Felhívtam pár ismerőst, nem okozott gondot, fél órán belül már meg is volt a gramm cucc. Boldi haverjai siettek a segítségemre, s hamarosan már szív-sűrít-lenntart-kipufog verzió indult. Jólesően öntötte el fejemet a bódulat. Aznap már nem féltem semmitől, inkább egyre jobban bekapcsolódtam a hülyeségekbe, dumálgatásba. Másnap és harmadnap is sikerült betépnem, s ez így ment két héten keresztül minden nap. Hol macskát riogattunk a teraszról vagy én ijesztgettem magam hazafelé a temetőből azzal, hogy valaki követ. Faltuk a jégkrémet, literszám ittuk a cukros löttyöket, rákattantunk a zenehallgatásra, s folyvást idióta történetekről beszélgettünk teljes átéléssel. Csak az volt a gond, hogy mire ezen barokk körmondatok végére értünk, elfelejtettük, honnan is indult ki az egész gondolatmenet… Hatalmas visongások, röhögőgörcsök váltották egymást. Jó volt, jó volt, hogy ezekben az órákban senki nem beszélt vagy kérdezett Boldiról, a nap többi részében úgyis a tragédián járt az agyam. S amúgy is, mindig a vállamon éreztem Őt. A végén már egyedül is elszívtam egy-egy cigit, akkor viszont nem akartam látni senkit. Ilyen alkalmakkor elolvastam 200-300 oldalt is az Amerikai pszichóból, teljesen belefeledkezve, átélve a történetet, ami elég megterhelő, hisz a könyv durvább, mint a film lett, pedig az se semmi. A szüleim próbálkoztak, de csak az ajtó előtt hagyott kaját vittem be a lakásba, őket nem. Így kérték a barátaimat, hogy ugyan nyissák már fel a szemem és lökjenek ki ebből az állapotból.

Drog

“Gyere csendben, ülj le kérlek,

lassan ide a bársonyszékbe.

Csukd be a szemed,

engedd el a tested,

ne gondolj másra

csak a zene dallamára.

Dúdold a szöveget,

sodord meg a füvedet.

Nyálazd át a papír szélét,

csavard be az egyik végét!

Fogd a tüzet, izzítsd be,

gyújtsd a cigit, tüdőzd le!

Szívd és tartsd lenn, míg levegőd tart!

Szívd és tartsd lenn míg torkod kiszárad!

Nevess, szállj, élvezd és csináld,

de holnap őrülten ne kiálts,

ha üveges szemed Rád mered,

s csak a halál az aki hátba-vereget!”

Már két hónapja, hogy eltemettük Boldit. Nem jártam sehová, se boltba, se dolgozni, se társaságba, csak a temetőbe, minden este. A sötét, lidérces árnyak barátaimmá lettek, átölelve, s elbújtatva az emberek fürkésző tekintete elől követtek mindenhová. Csak azt ettem, amit a szüleim letettek az ajtó elé. Minden este beszívtam és ittam, hol egyedül, hol ismerősökkel. Egy idő után a lábtörlő felemelkedett, a lábamhoz bújt. A tűzhely nevetve kattogni kezdett, a mikro bekapcsolt és fénye rámmosolygott. Otthon biztonságban éreztem magam, hiszen ott volt Boldi, legalábbis az emléke, a képeken, a ruháin, a kanapén. Csak vele akartam lenni, s ez úgy ment a legkönnyebben, ha betéptem. A mámor perceiben mindig ő fogta a kezem, simogatta a hajam, s nevetett rám, ahogy előtte. Így tudott csak minden a régiben maradni…

• “De csak szerinted! A dolgok megváltoztak…” – vezették fel óvatosan barátaim.

• “Lassan el kell költöznöd a lakásból, találtak rá vevőt, ezt te is tudod?!” – kérdezte Feri.

• “Nem, nem is tudok hová menni… szóval maradunk!” – válaszoltam, de nem hagyták annyiban:

• “Na figyelj, egy hónapod van kiköltözni innen. Beszéltünk a szüleiddel, ők Neked adják a lakást az emeletes házban. Kicsit kicsinosítjuk és tök jó kéró lesz belőle! Másodszor anyukád mondta, hogy hamarosan lejár a munkahelyi támogatásod, így új munkát is kell keresned. Leülünk, átírjuk az önéletrajzodat és tuti hamar beüt valami meló. Na mit szólsz?”

• „Én innen el nem megyek! Ez a miénk!” – kiabáltam.

• „Léna, már nem a Tiétek, Boldi elment… egyedül vagy… és új életet kell kezdened! Mi nem tudjuk, hogy ez milyen nehéz, mert nem éltünk át ehhez hasonló veszteséget, de melletted állunk és segítünk!”

• „Én akkor sem akarom, nekünk jó így, nekünk jó itt…” – makacsoltam meg magam.

• „Hallgass meg minket, ki kell rángatnunk ebből az állapotból, ez nem normális, hogy minden áldott nap be vagy tépve, be vagy rúgva, szüleiddel sem beszélsz és többes számban társalogsz magadról! Szerinted ez hol normális?!” – kérdezte Feri – “Szedd össze magad, segítünk, hogy újra élhesd az életed!” – pff, akármit mondok, ezek nem hagynak békén. Így is lett, minden nap jött valaki, a végén már anyuékat is beengedtem. Az én beleegyezésemmel kiszanálták a cuccainkat, a ruhákat, bútorokat, használati tárgyakat. Elmentem, megnéztem a lakást. Átbeszéltük, hogy mit kell átalakítani rajta, mennyibe fog fájni nekem, bár nem igazán érdekelt, hogy egyedül költözzem egy idegen lakásba. Pár helyre elküldték az önéletrajzomat is kicsinosítva. Valaki mindig velem maradt esténként, hogy nehogy betépjek. Persze, azért sokszor tudtam a füves cigi helyett, régi fájdalomcsillapítókat és ehhez hasonlókat bekapkodni, hogy mély, nyugtalan álomba menekülhessek a valóság elől, ahol nincsenek lidércek, nincs magány, nincs halál…

Újra

“Félálomban élek, nem bírok mozdulni,

Nem merek bizonytalan burkomból kibújni.

Félek, hogy bántja szemem a való lét árnya,

félhomály után csak a sötétség várja.

A világosság csak álca, már nem hiszek benne,

becsapott engem, s több a Viaduktról leugró embert.

Fekete körömlakk bátorítja fájó könnyeimet,

hullva siratják sohasem volt örömömet.

Eltűnök, lelépek, nem csinálom tovább,

hiszen nem is lenne hogyan tovább.

Mindenkit megbántottam, akit csak szeretek,

lesajnálva néznek már rám, ugyan kit érdekel ez.

Beülök a fürdőkádba, megnyitom a csapot,

meggyújtok pár gyertyát és várok, míg elnyelnek a habok.

Egyik kezem ökölbe szorítva, másikban a borotva,

nézem mekkora lehet a seb, melyet csuklómon okozhat.

De nem érdekel, a haragtól úgysem látok már semmit,

végighúzom a vénámon, ötször-tízszer… ennyi.

Pár csepp vér az csak, mi végigfut kezemen,

ahhoz sem elég, hogy összemocskolja a vizet.

A látvány és fájdalom okán,

megijedtem, így tűrök tovább.

De a félelmeimnél lassan erősebb lesz ez a sebhely,

mit a testemen már nem először ejtek.

Életért dobogó erem feletti sokadik vágás,

lassan leküzdi az élni akarás vágyát.”

Kijátszottam őket mégis többször a fűvel is. A végén már az ismerőseim ismerőseitől szereztem be a cuccot, egyre furább alakoktól, mindig mikor mentem a temetőbe. Néha ott a sírnál szívtam el a jointot. Az volt a legjobb, mert úgy éreztem, hogy Boldi ott ül mellettem, a vállamra hajtja a fejét, derekamat átöleli, s a mámorban pontosan vissza tudtam idézni az arcát. Mikor tiszta voltam, sokszor megijedtem, hogy már nem emlékszem arca minden apró részletére, de ilyenkor, tökéletesen élethű volt. Szólt hozzám, megnyugtatott, minden rendben lesz, sose hagy el.

Persze csak lebuktam, mind a gyógyszerekkel, mind a canabissal, így szigorúbb ellenőrzés alá kerültem. Átköltöztettek szüleim régi lakásába. Nem sok közöm volt a dologhoz, monoton léptekkel járkáltam fel s alá, míg a többiek összeszedték a cókmókom. Megsértettek, megbántottak, belegázoltak a lelkembe, az emlékeimbe, a mi szentélyünkbe. Senki sem értette, hogy a közös bútorokból miért nem akarok semmit sem átvinni. Aztán persze nem bántam, hogy nem hallgattak rám, s pár darab megmaradt közös életünkből. Végül egész aranyos kis lakás kerekedett a régi, lepukkant kecóból. A falakat szürkére festettük, ami jól ment a sötétbarna, közös bútorainkhoz és az új fehérekhez is. Kis félretett pénzemből került fésülködő asztalkára, könyves szekrényre, tálalóra, polcokra is. Az egész látképet pedig türkiz kiegészítőkkel dobtuk fel. Mivel állandóan a dekoros, lakberendezési boltokba cipeltek, bevásárlóközpontokba jártunk járólapot, függönyt választani, nem maradt se erőm, se időm betépni. Jó taktikát választottak! Így nehezen ugyan, de közel három hónappal Boldi halála után kiköltöztem közös otthonunkból, hogy belevágjak életem nagy kalandjába, azaz: “Milyen göröngyös úton építsük újra az életünket, ha özvegyek maradunk 25 éves fejjel?!”

A lakást hamar belaktam, főleg, hogy mindig lógott nálam valaki, így egy idő után kezdtem otthonosan érezni magam. Egyre több csecsebecse, fotó került a falakra, könyvek a polcokra, üvegek a bortartóba, virág a vázába. A szüleim végül rám is íratták, így büszke lakástulajdonos lehettem. Mivel a kecó már szinte teljesen kész volt, valamivel el kellett foglalnom magam, csapongó gondolataimat le kellett ápolnom értelmes munkával, így nekiálltam állást keresni. Nem is tartott soká, míg bekerültem egy fiatal csapatba projektmenedzserként. Jó sok volt a munka, minden energiámat lefoglalta, így csak a kicsit depisebb napokon szívtam el egy-egy füves cigit vagy ittam meg pár pohár bort. Hat hónappal Boldi halála után, a gyász még teljes volt, de kezdett sínre kerülni az életem, már többször kimozdultam otthonról is, újra jártam bevásárolni, elkezdtem megint főzni, sütni, takarítani. Odafigyeltem elhanyagolt lábamra, torna és úszás volt porondon, s készültem a lakásavató bulira, bár így is naponta kimentem hozzá a temetőbe, beszélgetni, emlékezni.