2006 június – Újabb műtét

A műtét előtti hétvégén búcsú talit szerveztek nekem a csajok. Most először megbeszéltük Suhanccal, hogy hivatalosan is találkozunk. Végre nem buliban, nem hajnalban, hanem fényes nappal, józanul (legalábbis én már nem ihattam), a barátaim körében futunk össze. Nagyon készültem, fürdés, teljes borotválkozás, hajmosás, hajvasalás, az ötödik ruha összeállítás kiválasztása, egy órás sminkelés. Lufikkal, plüssállatokkal fogadtak a többiek törzshelyünkön. Kaptam pár fotót, amit elvihettem magammal, s egy apró zsákban kis cetliket, amikre vicces sztorikat, erőt adó gondolatokat írtak. Ha szükségem van rá, előveszem, hogy összeszedjem magam. Nagyon meghatódtam, hogy ennyire törődnek velem, s mellettem állnak. Az este is jól telt, nyugodt, beszélgetős hangulatban. Bár én kezdtem egyre idegesebb lenni, hogy Suhanc nem jön el. Telt múlt az idő, s még mindig nem volt sehol, telefonon nem jelentkezett. Éjfél körül, megköszönve a szép estét, hazasétáltam, jókedvemet felülírta csalódottságom. Nem jelentek neki semmit, minden, amit eddig gondoltam, csak hazugság volt, becsapott, hitegetett. Tényleg nem kell nekem senki és én se kellek senkinek!

A műtét, mint tapasztalt operált, mondhatom, a szokásos módon telt. Fürdés, infúzió, nyugtató, műtő, anesztes, gerincérzéstelenítő, remegés, zöld emberek, alvás… A körülbelül egy órás műtét alatt kivették az eltört csavart, amit utána szuvenírként megkaptam emlékbe. Jó fejek ők! Majd a térdszalagom meghúzták, mivel a lábam felnyitásakor kiderült, hál isten, nem szakadt el, csak megnyúlott. Pedig egy másik kórházból is érkezett vendégszerepelni egy híres prof valami újfajta eszközt akartak kipróbálni, de bukta volt, mert a térdszalagom egyben volt. Ezután következett a fekete leves. Ahhoz, hogy normálisan összeforrjon a szalag, két-három hónapra a nagy kék breezbe rakjuk a lábamat, méghozzá 30 fokos maximális hajlítással és 5 fokos nyújtással, még éjszakára is. Pff, már akkor láttam a kínlódást, ami vár rám a pár hónap után, elvékonyodott, izom nélküli láb, minden újabb hajlítási fok elérése egy kínszenvedés lesz.

Pár nap után otthon is voltam, szerencsétlenül, bénán. Szüleim magukhoz költöztettek, mint egy törött szárnyú madárkát, s most az egyszer nem ellenkeztem velük. Egyedül képtelen lettem volna ellátni magam. Két mankóval harcoltam egész nap a talpon maradásért, semmit sem tudtam egyik helyről a másikra vinni, maximum, ha az orromon egyensúlyoztam, mint egy cirkuszi pingvin. A breez miatt állni, ülni sokáig nem bírtam, így például mosogatni is csak részletekben tudtam. A fürdés volt a legnagyobb kínszenvedés. A kád szélén a fenekemmel egyensúlyozva ültem, rossz lábamat egy szétnyitható széken pihentetve. Jó lábammal a kádban, próbáltam magam megtartani. Kis és gyors zuhanyzás után sebesen beterítettem magam tusfürdővel, majd újra jöhet a víz, persze ügyelve, hogy a friss heget ne érje. Ha hajat is mostam, a nagy erőfeszítéstől már begörcsölt az egészséges lábam, hiszen minden súly, arra nehezedett. Senki nem tudja elképzelni, aki még nem kényszeredett rá, hogy milyen nehéz dolog ez az amúgy is legyengült testnek, és utána két-három órát kellett feküdnöm, hogy kipihenjem a műveletet. Sokszor kiröhögtem saját magam kínomban, hogy mennyire szerencsétlen és béna vagyok… Nevetséges. Nőiségem, kecsességem, oda.

Folyton jöttek a látogatók. Rokonok, barátok, akiket sajnos nem mindig úgy fogadtam, ahogy az illett volna, mert mást vártam, nagyon, de ő nem jelentkezett. Végül Kinga érkezett, s új hírekkel szolgált.

• “Beszéltem a Suhanccal!” – kezdte.

• “Mikor és mit és hol?” – estem neki, csodálkozva magamon, hogy ennyire felzaklat nevének említése.

• “A Te búcsúbulid után, másnap volt egy party, ahol dolgoztam és ott volt.” – mondta nyugodtan.

• “De mit keresett ott és miért nem jött el szombaton?” – faggattam tovább.

• “Azt mondta, hülye volt, hogy nem találkozott Veled, de nem tudta hogyan mondja el, hogy elmegy…” – értetlenül néztem rá.

• “Hová megy? Nem értem… Én mentem el most, kórházba… vagy…” – néztem rá kétségbeesetten.

• “Ő megy el, azaz már kiment, külföldre dolgozni, Hollandiába… már egy ideje szervezte, de akkor jött a műtéted és nem tudta hogyan mondja el Neked, hogy elmegy…” – vette halkabbra mondandóját Kinga.

• “Ezt csak így, ennyi? Mi az, hogy nem tudta, hogyan mondja el nekem?! Ez hülye… én megértettem volna, régóta mondogatta, hogy jó lenne külföldön dolgozni, meg ilyenek, de legalább elbúcsúzhatott volna…” – szontyolodtam el picit.

• “Azt is mondta, mert elég sokat dumáltunk, hogy nagyon akart Téged, de érzi, hogy még nem vagy kész egy új kapcsolatra…”

• “Ha kellek neki, akkor miért viselkedik így?! Legalább szólhatott vagy írhatott volna vagy… Csak, hogy tudjál róla, te marha, elmegyek…” – pff, nagyon szarul esett ez az egész. Ő mondja meg nekem, hogy nem vagyok kész egy új kapcsoltra, hát ki ő, valami pszichológus? Vagy mi?! Ő egy fogalmatlan kis kölyök, akinek még ahhoz sincs mersze, hogy elbúcsúzzon tőlem…

Nem teltek túl jó hangulatban a napjaim ezek után sem otthon, mindig gyenge voltam és fáradt, ezért sokszor ingerült szüleimmel is. Környezetemmel kölcsönösen egyre nehezebben toleráltuk a másikat. Már alig vártam, hogy leteljen az első egy hónap, s visszamehessek a klinikára.

A kórházban Bohém-doki egyre többet foglalkozott velem, lévén Főagy-prof baromi elfoglalt volt, és most nem volt akkora a problémám, így ő egyedül is hozhatott döntéseket. A lábam máris újra visszavékonyodott, majd olyan lett, mint a karom. A varratokat kihúzogatta, meg se kottyant. Utána jól átvakargattuk végre megviselt, pikkelyes bőrömet. Hihetetlen jó érzés ám az a pár perces masszírozás, simogatás a kiszáradt, kicserepesedett bőrnek az állandó breez hordás után. Újra átjárja az élet, felgyorsul a vérkeringés és egyszerűen érzem, hogy van. Majd visszaraktuk a térdtartót, precízen beállítva az engedélyezett fokot, végül jött a két mankó, s hajrá. Ha nincs a breez, tuti összecsuklom, olyan gyenge és bizonytalan lábakon álltam. Pár napot a kórházban kellett töltenem, míg megmutatták, hogy milyen tornagyakorlatokat végezhetek, s a térdmozgató gép is előkerült, persze csak a megengedett fokok használatával. Rengeteg időm volt olvasni, beszélgetni, unatkozni.

Találkoztam olyan lánnyal, akinek a vállából vettek ki rosszindulatú daganatot, s hónapokra mozdulatlanságban rögzítették a karját, így egy kézzel próbált megoldani mindent, arról nem is beszélve, hogy mutatta egy fényképen a gyönyörű, hosszú, szép hajából mi maradt a kemó után… egy kendő vagy paróka, 18 évesen. Volt ott olyan nő, aki Romániából jött, mivel ott még rosszabb az egészségügy helyzete, s inkább kifizetett sok száz eurót, csakhogy a legjobb magyar orvosok foglalkozzanak vele. Mikor pár nap múlva újra láttam, s beszéltem a családtagjaival (többször fordítottam nekik, mert angolul és németül beszéltek, magyarul nem), már levágták a nő lábát, mert a daganat miatt így tudták csak megmenteni az életét. Borzalmas kép tárult ekkor elém, az emeleti vizsgálóból igyekeztem vissza a szobámba, mikor lepillantottam az alsóbb emeletre, s a nő egy hordágyon feküdt, még kába volt, csak a zöld lepedő sejtette, hogy mi történt… Futószalagon hordták be az embereket a műtőbe. A gyerekeket volt a legrosszabb elengedni. Az orvosok a szülők karjából vették ki őket a műtő ajtó előtt, sírtak, visítottak vigasztalhatatlanul. Ölben vitték be a legtöbbjüket, olyan apró volt sok közülük. A szülők megdermedve ültek a műtő előtti padon, míg újra viszont nem látták csemetéiket.

Persze néha nevettünk is. Esténként tévét néztünk a folyosón, mindig volt valaki aki bekapcsolta, s a többiek csatlakoztak, azt se kérdezve, hogy milyen adás az, csak társaságban akart lenni mindenki, mielőtt egyedül maradt az éjszakában besurranó gondolataival. Mivel más-más az ingerküszöbünk, többször előfordult, hogy a tv vagy a halk diskurzusok bántották valaki szemét, azaz fülét. Olyankor, főleg az idősebb, enyhén sznob hölgyektől megkaptuk, “Maguk nem is betegek, csak megjátsszák magukat! Aki este még ilyenkor nem pihen, hanem itt röhögcsél, annak nincs is semmi baja!”. Annyira kinevettük, hogy többet nem jött ki szólni… Az orrát viszont sokkal jobban fenn hordta… Szerettem „villanyoltás” után is a folyosón maradni. Páran mindig ilyenkor indultak el fürödni vagy cigarettázni. Este tíz felé mankóival kopogott a járólapon egy frissen amputált lábú asszony, napközben nem mutatkozott. Ilyenkor is szemlesütve egyensúlyozott, mintha menekülne az őt kísérő tekintetek elől. Nem sokkal utána a holnap már hazainduló, csípőprotézist kapott nagypapa battyogott meg-megállva. Néha egy-egy nővér futott át a homályos képen, ha valahol felvillant a hívó lámpa fénye. Történeteket találtam ki róluk, vajon honnan jöttek, milyen életük van, van családjuk vagy valaki, aki hazavárja őket?

• “Túlórázom, cigi?” – jött az sms második este. Felvont szemöldökkel néztem, hát Bohém doki az. Persze, miért ne, úgyis unatkozom, s még hol van a villanyoltás.

• “2 perc cigiző” – válaszoltam. Összeszedelőzködtem, melegítő felső, papucs, cigi, öngyújtó, telefon, állandó kellékeim, s mankókra fel! Tényleg kellett pár perc, mire elértem a dohányzó helyiséget, már ott várt rám.

• Helló, hát Te?” – szóltam hozzá, míg letámasztottam a mankóimat, ez a játszadozás mindig eltartott pár másodpercig.

• “Ma én vigyázok Rátok…” – somolygott, miközben rágyújtott egy cigire.

• “Nincs semmi dolgod, hogy itt ücsörgünk?” – kérdeztem.

• “Dehogynem, pár órát elleszek, mire átnézem az összes leletet, csak gondoltam, előtte, kicsit rákészülök.” – Apró pillanatig csendben fújtuk a füstöt, élveztük, ahogy a nikotin elönti testünket, s belebambultunk a kinti éjszakába. -” Ha gondolod hallgathatunk zenét…” – vetette fel.

• “Az orvosiban? Az nem zavar Téged? ” – néztem rá.

• “Legalább nem alszom el…”

• „Ok, ha tényleg nem gáz…” – furcsállottam picit, vajon az ápolónők mit szólnak hozzá, de hát már régebben is voltam esténként az orvosiban, mikor a diplomamunkámat írtam. Elböktük a cigit, s lassan bebattyogtunk a szobába. Az ajtóban látszólag el akart gáncsolni, mire jól fenéken billentettem a mankómmal. Ő invitál ide és még van pofája duhajkodni, pont ezért csípem. Azonnal felmentem a világhálóra, ideje volt net-szükségletem kielégíteni. Youtube-on pakoltam be a zenéket, miközben válaszolgattam az üzenetekre. Suhanctól nem jött semmi, a csajoktól viszont annál inkább. Bohém próbált dolgozni mellettem, de nem sok kedve volt hozzá, így elkezdtem húzni:

• „Mi lenne ha átírnánk egyik-másik beteg kórlapját?”

• “Nyugodtan…” – először nem is nagyon figyelt rá mit mondtam, elgondolkozva passziánszozott.

• “Oké, akkor nézzük, találtam egy Betegek nevű könyvtárat… és hűha, jó sokan vannak. Szabó Irén, őt ismered?” – vettem egyre komolyabban a mókát.

• “Jaj, ne ám! Mit csinálsz?” – tért magához.

• “Találtam ezt-azt a gépen, gondoltam átírom a csípőprotkót kalapácsujjra vagy valami ilyesmi…” – mosolyogtam rá.

• “Na jóvanna, ne szívass!” – nevetett, – “Inkább rakj be valami normális zenét, mert ettől bealszom…” – így tettünk-vettünk még vagy fél órát, mikor a nővérek egyre furábban kezdtek bekukkantgatni az ajtón, vajon mit művelünk mi itt, kuncogunk pusmogunk, vagy inkább csak féltékenyek voltak… Nem csoda, a doki, miután jobban megfigyelhettem, egész jóképű volt, magas, karcsú és ami a legfontosabb, jófej, sok humorral, lazasággal, semmi sznobság.

  Villanyoltás után visszacsoszogtam a szobámba, nehogy felébresszem a szobatársamat, csak halkan, mint egy árnyék… egy béna árnyék, aki leveri az ágy végéből a  mankóját, így felriasztva még a szomszéd szobát is. Azután minden nap, míg ott voltam, beszélgettünk. Már szinte vártam, hogy a vigyorgó feje felbukkanjon az ajtóban és menjünk cigizni, dumálni vagy valami édes löttyöt venni az automatából. A folyosón persze mindig lehagyott, mondván olyan vagyok, mint egy csiga, ő erre nem ér rá… Sokat beszélgettünk komoly dolgokról is, hogy érzi magát a magyar egészségügyben, mi tartja itthon. Hiszen közben a legtöbb fiatal orvos kifelé kacsingat a jobb körülmények, jóval több pénz, a megbecsülés és a presztizs miatt is. Mikor kifejeztem abbéli aggodalmam, enyhe önzőséggel, hogy mi lesz velem, ha ő is fogja a sátorfáját és kivándorol, a prof pedig nyugdíjba megy, megnyugtatott.

• “Addig csinálom, amíg csak bírom!” – komorodott el az arca.

• “De ezt meddig tudod így vinni, itt a kórházban 7-től 3-4-ig, ha rendeltek több százan vannak, sokszor láttam már, akkor este 6-7 előtt nem végeztek. Heti egyet tuti ügyelsz és mellette még a magán praxist is beindítottátok…” – csóváltam a fejem.

• “Ha műtünk akkor is van, hogy 4 előtt nem végzünk, Te is több mint 7 órás voltál, emlékezz…” – mosolygott.

• “Hála isten nem mindenre emlékszem…” – méláztam el lábamra pillantva – „De azt se feledd, hogy mekkora felelősség nyomja a vállatokat. Ha Ti hibáztok, azt nem olyan egyszerű kijavítani, mint egy irodában az elgépelt dokumentumot, csak húzok egy hibajavítós vonalat és már kész is… ezért veszélyes, ha kialvatlanok, fáradtak, stresszesek vagytok!”

• “Mellette még konferenciákra járunk, nyelvet tanulunk, gyakorlatot tartunk egyetemistáknak, cikkeket írunk. Emellett az a pár 10-20-50 beteg, aki a mindenféle nyavalyájával nap mint nap betalál minket, mint például Te is, már meg se kottyan!” – itt már vihogtunk mindketten, mert éppen néhány mogorva pillantásokat felénk lövellő páciense húzott el mellettünk.

• “Tsss, még meghallják!” – csitítottam.

• “Legalább nem hozzám jönnek legközelebb!”

• “Na, de komolyra fordítva, remélem még egy darabig maradsz itthon.”

• „Én is úgy tervezem, nyugi, rengeteget tanulok az itthoni profoktól, a nagyagyaktól, szeretek is itt élni, szóval amíg teljesen nem lehetetlenítik el a munkánkat, addig itt leszek.”

Jók voltak ezek a beszélgetések, de azt, hogy a nap 24 órájában, hogyan oldja meg az összes teendőjét, arra már nem jöttem rá. Valaminek biztos a rovására ment a rengeteg munka. Viszont jól éreztem magam Vele, nem unatkoztam, és legalább elterelte gondolataimat Suhancról, aki persze azóta sem jelentkezett.

Ilyen szórakoztató társasággal, hamar eltelt az a pár nap, amit a kórházban kellett töltenem. Indulás előtt beállították újra a breez-emet 30 fokra, elmondták, hogy milyen tornát lehet, mit nem, s majd ősszel látjuk egymást, hiszen a szalagomat rögzítő csavarokat akkor tervezték kivenni belőlem. Elbúcsúzni sajnos Bohémtól nem tudtam, épp rendelt, de sms-ben megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.

Otthon már nagyon várt mindenki, egy időre ismét anyuéknál rendezkedtem be, mivel meg kellett tanulnom az új határaimat. A tékozló gyermek hazatér. Beüzemeltük a térdmozgató gépet, naponta kétszer használtam fél-fél órát, persze csak a megengedett hajlító és nyújtó fokozatig. Egyik nap természetesen a hugyhólyagom megint nem engedelmeskedett az agyamnak, már csak pár perc volt vissza a gép lejártáig, mikor hirtelen nagyon erős pisilési ingerem támadt. Gondoltam agykontroll, kibírom!!! Hát a végén épphogy kicsatoltam magam a szerkezetből,húhú,  gyorsan tépőzáraztam lábamra a breezt, bár már vizek folytak rólam, hűha, de még hamar felállok és indulok is a WC-re… ájáj, abban a pillanatban át a bugyin, le a lábamon, megindult a folyam. Most már mit erőlködjek, visszatartani úgyse tudom, hadd könnyebbüljek meg, picit jobban beterpesztettem, és hagytam, menjenek a dolgok a maguk útján… Mikor végeztem, megráztam magam, kimankóztam a mosdóba, magammal hurcoltam a felmosót, nagyjából feltakarítottam, majd magamat is lezuhanyoztattam, s mintha mi se történt volna, óvatosan nekiálltam tornázni. Kényszeredetten vigyorogtam magamon, hány éves is vagyok, hogy nem vagyok szobatiszta? Pelust kéne hordanom?Áhhh. lesz ez még rosszabb is… Pár gyakorlatot naponta el kellett végeznem, hogy a combizmaim lehetőleg ne sorvadjanak el teljesen. Az egész nem volt több fél óránál, nem túl megerőltető mozdulatok, de már abban is leizzadtam.