2008 tavasz – NEnene!

2008 március

Tökélyre fejlesztettem magam, mintapolgárrá váltam. Ennél normálisabb életet nem is élhettem volna. Kezdett már túl unalmassá, túl megtervezetté, sterillé válni. Beskatulyázva éreztem magam, korlátok közé szorítva. Először átrendeztem a lakást, majd turikba jártam és rengeteg felesleges holmit vettem, végül, s ez vált be a legjobban, elmerészkedtem egy-két buliba a többiekkel, szigorúan csak partyzni. Nem berúgni, nem drogozni, nem ismerkedni! Épp egy ilyen átmulatott, hűvös hajnalon battyogtam pityókásan hazafelé, mikor sms-t kaptam anyától. Ilyenkor, vajon mit akarhat? “Apádat baleset érte! Hívj, ha olvasod!”

• “Mi történt anya? Milyen baleset?” – tárcsáztam egyszerre anyut.

• “Mikor jöttek hazafelé a munkából… egy… egy … másik autós beléjük rohant…” – szipogta.

• “Hogy van?” – kérdeztem egyre idegesebben.

• “K… kórházban, intenzíven… nincs jól… nagyon nincs jól…” – sírt már.

• “Azonnal indulok, fél óra és ott vagyok!” – tettem le a telefont, s úgy ahogy voltam, kissé még ittasan, büdösen, csapzottan, beültem a kocsimba és hajtottam a kórházba. Városunkban, köszönhetően a megszorításoknak, már nem fogadott sürgősségi eseteket a kórház, amelyikért annyit harcoltunk mi lakók, így célba vettem a megyeszékhelyet. Amennyit csak bírt a kicsi kocsi 120-130-140, száguldottam a ködfátyolos úton. Morbid módon örültem, hogy még tompít az alkohol, így lassabban kúszott fel bennem az idegesség. Mikor leparkoltam az épület előtt, éreztem, az adrenalin akkor kezdi döngetni a mellkasomat. A sötétben nehezen találtam meg a bejáratot, de végül ott voltam az intenzív osztályon. Anya állt görnyedten a falnál, reszketve, maga elé révedve. Szó nélkül átöleltem, s akkor tört ki belőlem az aggodalom könnye.

• “Hol van? Be lehet menni?” – faggatóztam halkan.

• “Műtőben van… sürgősséggel meg kellett operálni…”

• “Micsoda? De hogy történt ez? Mi baja?” – kiabáltam egyre kétségbeesettebben.

• “Ők voltak a vétlenek, az egyik lámpánál egy részeg autós nem adta meg nekik az elsőbbséget, s beléjük rohant. Pont apád oldalánál kapta el őket. A többiek nagyjából jól vannak, de neki belső sérülései és koponya törése is van… nagyon rosszul van… nincs magánál…” – bújt ölelésembe pityeregve. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, láttam magam előtt, ahogy az én mindig erős, bátor apukám magatehetetlenül fekszik a műtő asztalon. Az nem lehet, hogy még egyszer át kell ezt élnem! Apa nem hagyhat itt minket!

Nem tudom meddig álltunk összeölelkezve, csak mikor elzsibbadt lábunk, kifutott testünkből a vér, szemünk feldagadt a könnyektől, ültünk le a váróban. Az éjszakás nővér hozott takarót, teát, mindent megtesznek érte, mondta. Hittünk szavaiban.

– “Nem sikerült… sajnálom… életidegenek voltak a sérülései, már nem tudtuk megmenteni az életét. Kérem fogadják őszinte részvétemet!” – mondta a sebészcsoport vezetője. Üveges szemekkel bámultunk rá, nem értettük, hogy négy órás küzdelem után, miért nem élve tolják ki apát a műtőből. Az nem lehet, ez nem történhet meg! Nem veszíthetjük el Őt! Hallottam visszhangozni a folyosón reszkető hangomat, magamból kikelve ordítoztam kínomban, mire a nővér futott oda nyugtatóval és vizes törülközőt nyomott a homlokomra, azzal próbált visszafogni. Anya teljes roskadásban ült a padlón egy sarokban. Lábát maga alá húzva, összetört, apró emberként kucorgott. Sírt. Síró görcsöt kapott. Végül nyugtatót.

Az élet rendje, hogy egyszer mindenki meghal. Ez így van jól, ezzel tisztában is vagyunk, ösztönösen belénk van kódolva, de mégsem foglalkozunk vele. Éljük az életünket, küzdünk, hogy a lehető legjobb legyen, élvezzük a megadatott perceket, a csodás pillanatokat. Szép is lenne, ha folyamatosan, minden áldott nap a halálon járna az agyunk és rettegnénk tőle, hiszen akkor egy idő után mindenki megőrülne és valószínűleg öngyilkos lenne. Csak, nehéz beletörődni, hogy az apám, aki előtt még sok szép év állt, önhibáján kívül megy el, búcsú nélkül hagy itt minket. Ereje teljében volt, mindig aktív, állandóan ügyködött valamin, ezermester volt. Az a természetes ha 80-90 éves aggastyánokat temetünk, nem ötvenegynéhány éveseket… Anya teljesen magába fordult. Sok év házasság, marcangoló szeretet, rengeteg vita, veszekedés, a megszokás, a szerelem elmúlása után az ember nem gondolná, s ők maguk sem, hogy micsoda érzelmek vannak még bennük egymás iránt, mélyen elrejtve. Hát anyuból kibukott minden, sokkot kapott.

A temetés fájdalmasan tragikus volt, apa örökre elment, anya látta saját helyét mellette a sírban, végül én félárva lettem. S utána a tor, megint a francnak kellett. Pár hét után is minden szabadidőmet anyuval töltöttem. Nem mindig voltunk egymásnak jó társaság, sőt párszor bicskanyitogató hangulatba kergettük a másikat vagy a depresszió legbelső bugyrába löktük önnön magunkat. Jöttek a barátnői is, az én barátaim is, próbáltuk nem egyedül hagyni, mert éreztem, hogy még nincs teljesen rendben, nem mintha én már jól lettem volna. Egyszer arra értem oda, hogy nyitva hagyta a bejárati ajtót, másszor a gázt égette, vagy nem adta fel a csekkeket, a kertet pedig hagyta elburjánzani.

• “Anya, beszélnünk kell!” – látogattam meg, mikor már betelt nálam a pohár.

• “Miért, mi történt?” – csodálkozott rám.

• “Kicsit szétszórt lettél mostanában…” – kezdtem bele.

• “Miről beszélsz Léna?” – értetlenkedett – „Kérsz egy teát?”

• “Nem, köszi, ne térjünk el a tárgytól. Szóval a kert olyan, mint egy trágyadomb, pedig most kellene a tavaszi munkákat elvégezni .”

• “Hamarosan nekiállok, de eddig olyan hideg volt…” – tette fel a teavizet forralni a gázra.

• “Nem adod fel a csekkeket, kikapcsolják az áramot. Semmi ehetőt nem veszel, csak vackokat, csokit, fagylaltot, chipset. Ráadásul már szinte állandóan tárva-nyitva az ajtó, bárki bejöhet. Kosz és mocsok gyűlik a házban. A gyertyát égve felejted és ehhez hasonló problémák vannak, amik veszélyt jelentenek Rád nézve. Ráadásul apu nem azért építette fel ezt a házat, hogy hagyd tönkremenni. Féltelek, aggódom érted.” – soroltam az okokat egyre bőszebben.

• “Ja, csak ezek, hát néha kiesik ez-az a fejemből…” – védekezett volna.

• “Hát pont ez a baj, hogy egyre gyakrabban felejtesz el ezt-azt! Többször nem jöttél el a megbeszélt közös fagyizásra, kávézásra, mert nem emlékeztél rá!”

• “Mert annyi minden van tudod, így néha előfordul…” – keresett teafiltert a szekrényben.

• “Anya, arra gondoltam, egy időre ideköltöznék hozzád?!” – mondtam végül is kijelentve a kérdést.

• “Óh, hát… örülök, persze, gyere csak…” – válaszolt rám se pillantva.

• “Ez nem tűnt őszintének anya!”- vigyorogtam, mert számítottam erre – “de muszáj meglépnem, amíg sínre nem kerül megint az életünk!”

• “Ahogy gondolod… ez a ház úgyis a Tiéd lesz egyszer…” – mondta lemondóan.

• „Anyaaa, ne dramatizáld túl a dolgot, nekem sem öröm újra az anyámmal lakni, nehogy azt hidd, csak szeretném ha visszarázódnánk a rendes kerékvágásba… Te is és én is! Rendben?”

• “Persze, mit tudok tenni, ez a Te házad…” – töltötte ki a forró vizet a csészékbe, majd bement a szobájába.

• “Jó, oké, akkor megegyeztünk!” – próbáltam figyelmen kívül hagyni sértegetését, s miután lekapcsoltam utána a gázt, még aznap beköltöztem.

2008 április

Régi-új otthonomban hirtelen nagyon sok dolgom lett. Ismerősöket kértem meg, akik felásták a kertet, megnyesték a fákat, szőlőt. Kiparcelláztam a veteményest, a virágágyást, s anyura bíztam a magok elültetését. A zöldségeket még sorba, a virágokat már mindenféle fura formációkba rakta. Hippik ihlette körök, felhők, elmosódó barlangrajzok. Bánom is én, legalább a mezei virágok passzolnak a réti szétszórt kuszasághoz. Az elmaradt csekkeket feladtam, a szolgáltatóknak a késedelmi kamatokat is megfizettem. Amíg munka után anyu a kertben gazolt vagy épp öntözött, addig én a házban próbáltam rendet teremteni. Többször is láttam már műsort a gyűjtögetőkről, lassan párhuzamot éreztem köztük és anya között. Az ezeréves, divatjamúlt ruhák, sosem hordott göncök, vintage darabok halmokban álltak, amire ő újabb és újabb turkálós szerzeményeket ömlesztett. Ezektől megszabadulni volt a legborzasztóbb. Mintha végig nézett volna egy ilyen tv műsort és szóról szóra lemásolta volna a szereplőket. Ha észrevette, hogy a szekrényeiben szanálok, máris beviharzott, és minden egyes ágrólszakadt darabot átvizsgált és megkérdezte, hogy ettől miért kell megválnia. A végén több stócba halmoztuk a ruhákat: ismerősöknek elajándékozandó, a létminimum alatt élőknek, a vöröskeresztes konténerbe és égetni való! Hetekig tartott a munka, idegileg engem is megviselt a mindennapos küzdelem, hogy tud ennyire ragaszkodni a vacak lomokhoz és képtelen tőlük megválni.

2008 május

A végére értünk a szanálásnak, anyun kívül mindenki boldog volt! Ő főleg csak puffogott hol magában, hol hangosan, azt viszont mindketten tudtuk, hogy ez volt a legjobb figyelemelterelő a gyász időszakában. Szerintem még apu is ránk mosolygott, végre elértük az általa áhított rendet! A Vöröskereszt, a Létminimumosok zsákszám vitték tőlünk a cuccokat, bár az is előfordulhat, hogy később árulták turis piacon a ruhákat, így abból pénzt szereznek, nem pedig elhordják. De kit érdekel, hál isten megszabadultunk tőlük! Anyu még dúlt-fúlt pár napig és azzal fenyegetőzött, hogy vesz egy teljesen új ruhatárat! Erre szerveztem egy Üres-Ház avató fogadást, amire egy hétig készültünk, mire kitakarítottuk a lakás minden zegét-zugát, főztünk, sütöttünk, így lefoglaltam kusza gondolatait, fölös forintjait.

Lassan visszazökkentünk a normálisnak nevezhető életbe, bár az már sosem lesz ugyanaz… Egyre kevesebbszer hallottam éjszaka sírást a szobájából, távolba révedő tekintetét a kert virágjaira vetette, én is ritkítottam a pityergések számát. Férfi nélkül kellett a saját lábunkra állni. Erős amazonokká edződtünk a mindennapos problémák leküzdése során. Napról napra kevesebb időt töltöttem anyával, hogy lássam minden rendben zajlik-e vele, képes lesz egyedül megbirkózni a házzal, kerttel, apa hiányával, saját magával? Csak annyit voltam ott, amíg segítettem neki a kertben, főzni vagy takarítani. Így majdnem észrevétlen költöztem vissza a lakásomba, hogy megpróbáljam ott folytatni az életemet, ahol két hónapja abbahagytam. Akkoriban “árva özvegy fogyatékosnak éreztem magam, aki az anyjával lakik majd 30 évesen”. Kirakhattam volna a nagy “L” betűt a homlokomra, hadd lássa mindenki, micsoda LÚZER vagyok! Hál isten, az hogy anyura koncentráltam, megmentett az önsajnálattól, s hamarabb kilábaltam az újbóli mélységes veszteség miatti gyászból.

2009 április

A hónapok teltek-múltak, észrevétlen rohant el felettünk az idő. Egy évvel öregebbek lettünk. Az évszakok körforgása minket is rendre tanított. Mókuskerekünkben állandósult, hogy naponta kijártunk apu sírjához, hol együtt, hol egyedül. Öntöztük a kis virágokat, apró bokrocskát, mécsest gyújtottunk, becézgettük a keresztfát. Ekkor mindig meglátogattam Boldit is, beszélgettünk. Anyut a házban minden apára emlékeztette, hiszen szinte az egész otthonuk a saját keze munkáját dicsérte. Számomra pedig a fényképek emlékképekben éledtek életre mindkét elvesztett szerettemről. Bezárkóztunk a múltba, a nyomasztó tragédiák visszahúztak. Éreztük, hogy valamilyen módon nyitnunk kell a világ felé, különben megfulladunk! Ideje levenni a gyászruhát! Egyik nap bevillant a mentő ötlet egy akaratlan megnyitott spam e-mailen! Irány vakációzni! Itthon hagyunk csapot-papot, legfőképp a fájdalmat, kieresztjük a gőzt és remélhetőleg felfrissülve, újult erővel telve térünk haza!