2010 július – Forróság

Egyre forróbb nyári napok jöttek. Felhő sehol az égen, a hőmérséklet jóval 30 fok felett, perzselő meleg. Az emberek csak lézengtek az utcán, egy szál semmiben, nem sokat hagyva a képzelőerőnek. Az aszfalt okádta vissza a nap sugarait éjszakánként, mikor az utakat róttam magányosan. Hamar elmúlt a viszontlátás pozitív hatása. Újra erőre kaptak félelmeim, az emberek ijesztővé váltak, lúzerségem megoldhatatlanná. Napközben ültem a hűs házban, erőtlenül, megmozdulni is fájt. Egy pontot bámultam homályos tudattal. Este képtelen voltam elaludni, a városban sétálgattam, kerülve az embereket, eldugott ösvényeken, fekete árnyként osonva. Az éjszaka démonaitól nem tartottam, csak a világosság vakított. Talán azért is éltem a sötétben, hogy kísértsem a rosszat, a gonoszt, hátha történik végre valami, talán felrázódnék a félálomból.

Csöpörgött az eső, lágyan hullott hajamra, langyos vize hűtötte megégett bőröm. Jól esett, éberré tett. Hajnali két óra lehetett, mikor a templomkert felé kanyarodtam. Magas, évtizedes fák susogtak felettem éji zsoltárt, a bokrokból állatok szórták rám szitkukat. Lábam alatt megcsikordult a kavics, mikor egy alak körvonalát olvastam ki a homályban. Az egyik padon ült, magába mélyedve. Talán csak a csöves, aki itt húzza meg magát nyáron. Vagy egy alkoholista vagy egy drogos, bár hétköznap nem szoktak felbukkanni az ilyen fickók itt. Nem változtattam tempómon, megfontoltan lépdeltem tovább. Pár méterre voltam tőle, mikor feleszmélt. Rám nézett ijedten és kérdőn. Ezt a srácot ismerem valahonnan.

• “Van egy cigid?” – kérdezte halkan. Megtorpantam. Zsebemből előhúztam a dobozt és egy szálat odanyújtottam neki. Én is rágyújtottam.

• “Léna, mit csinálsz itt ilyenkor teljesen egyedül?” – ő is megismert, bár még mindig nem tudom, honnan ismerem. Lehet, hogy nem is fontos.

• “Nem tudok aludni, meleg van.” – próbáltam árnyakkal takart arcát fürkészni, vajon mi a szándéka, bedrogozott-e vagy csak szomorú, megerőszakolna-e vagy csak dumálna egyet.

• “Meleg van.” – bólogatott, úgy nézem, nem egy szószátyár típus. Felültem mellé a pad támlájára, mint diák koromban, mikor a szünetekben kilógtunk a gimiből ide cigizni. Magunk elé bambultunk mindketten, mi, az éjszakai nyughatatlanok. A némaság ránk telepedett, csak a dohány sercenése hallatszott, ahogy felizzott egy-egy szippantásnál.

• “Te, mit csinálsz itt?” – törtem meg vagy öt perc után a csendet. Hosszan fújta ki a füstöt, kis karikákkal operálva a végén.

• “Én se tudok aludni, unatkozom.” – kellemes beszélgetőpartner mondhatom. Míg vártam, hátha hozzátesz még pár mondatot válaszához, végigfuttattam rajta a szemem. Beugrott végre, falusi bálokban szoktam látni, mikor a csajokkal kimerészkedtünk nyaranta a nyitott bulikba. Nem egy IQ-fighter, s egy pöttyet szófukar is, de a karja szép izmos… A keze inas, ujjai hosszúak, körmei ápoltak. Az évek során rájöttem, ez az első, amit egy férfin megnézek, nyilván az arca, a teste és a magassága után… Észrevette, hogy legeltetem rajta a szemem. Bámultuk egymás sötétben elmosódó arcát.

• “Te is unatkozol?” – kérdezte hirtelen. Elvigyorodtam, s bólintottam. Felpattant, megfogta kezem, izmai kidagadtak karján és erősen húzott maga után. Talán félnem kellett volna tőle, de csak még éberebb és kíváncsibb lettem. Be a kocsijába, a kulcsot remegő kézzel dugta a helyére, s indított, kikormányzott a temető mellé, az éjsötét mező és áthatolhatatlan erdő mezsgyéjére. A fiatalok kedvenc találkozóhelye, ha testi jellegű dolgokról van szó. Még mindig nem éreztem félelmet. Egy pisszenést sem szóltunk az egész út alatt, de mikor a kis csomagot a kezembe adta, egyszerre tudtam, mit akar.  Egy kis önpusztítás, hátha így megnyugvást lelünk démonainktól. A joint 3 perc után beütött. A srác csak lökte a szöveget, hülyébbnél hülyébb sztorikat mesélt, idióta módra grimaszolva, elveszve a történetek fonalai közt. Én egyáltalán nem láttam őt magam előtt, folyamatosan képek pörögtek a fejemben, Zander, Boldi, Zsombi, s a kurva arca. Párizs, a kórház, a műtét, Zander, Boldi… Két óra telhetett el, mire kifogyott a viccekből, szótlanul visszaszálltunk a kocsiba. Lassan gurultunk a sötét utcákon, a templomkertnél kiszálltam.

• “Na, így már nem unatkoztunk.” – hajolt ki az ablakon. Biccentettem, majd sarkon fordultam és hazaindultam.

   Az a bizonyos adrenalin, ami végre kilendít betokozódott állapotomból, arra van szükségem, s ez a kis kaland a szinte vadidegen sráccal és a fűvel, megadta ezt. Hazaértem, s amint a párnára tettem a fejem, mély álomba merültem. Rég aludtam ennyit. Másnap erősnek éreztem magam, kipihentnek. Büszkének, magabiztosnak, üdének láttam tükörképem, be is adtam pár önéletrajzot.

A kaland szele csillapodott, újfent nem tudtam elaludni, három nap múlva ismét a városban bóklásztam. Éjféltájt vágtam át a lidérces városi parkon. Nappal gyerekek játszótere, kamaszok randipontja, kutyák üzenetrögzítője, fiatalok vízipipázva füstölik be légterét, s műanyag palackos bort iddogálva szakítják le virágait. Rengeteg ősi fa, méteres magasságokban ejtőernyőnyi lombkorona, teljes sötétség, még a hold fénye se hatolt át rajta. Pár halovány lámpa világította be a keskeny járdát. Emlékezetből mentem, mellettem padok, hinták, csúszdák tűntek el. Neszek szűrődtek át a bokrokon, talán csak egy sün vagy nyest, más itt nem honol, nyugtattam magam. Próbára téve frissen szerzett bátorságom, leültem a park egyik szélsőbb padjára, s rágyújtottam. Érzékeim kinyíltak, az adrenalin dobogott agyamban. Fülem minden apró hangra odakoncentrált, a legkisebb nesz is orkánként csapott le rám, szemem erőltettem, hogy lássak a sötétben, egyre jobban kivettem az engem körülvevő tárgyakat. Valami megmozdult a park belsejében. Lélegzetem elakadt, felém tart. Meresztettem a szemem, hogy felismerjem az árnyat, de csak annyit észleltem, hogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Megreccsent a lába alatt egy kis halom száraz ág. Eddig bírtam idegekkel, elszakadt a cérna, felpattantam nagy levegővétellel és elindultam a park kijárata felé. Az idegen léptei felgyorsultak mögöttem, én is szaporáztam a lábam, de a térdem bekorlátolt.

• “Léna! Várj!” – ismerős hang, a srác a templomkertből. Megfordultam, de csak akkor kezdtem lehiggadni, mikor közvetlenül elém ért és a gyér lámpafény rásütött arcára.

• “A frászt hoztad rám!” – pöcköltem meg a vállát – “Mint valami mutogatós bácsi vagy szatír, kislányokra vadászol itt a sötétben?” – próbáltam viccel elütni a hangomból kicsengő ijedtséget.

• “Nem, csak reméltem, összefutunk ma is valahol,… véletlenül…”

• “Ma véletlenül erre vezettek a csillagok. Te, megint unatkozol?” – bólintott, s pár másodpercig csak álltunk egymással szemben, majd kézen fogott és megindultunk a kocsija felé.

  Kimentünk ugyanoda, a temető mellé a bozótosba. Odatűzött a hold fehér fénye, így mikor kiszálltam az autóból, láttam a sok eldobott zsebkendőt, óvszert, szex szemetet. Próbáltam elvonatkoztatni ettől az undorító helytől, s a cigi után, ismét volt szerelmeim képe tűnt fel szemem előtt. Míg a srác indiánként kúszott a fűben képzelt bivalyokra vadászva, én a kocsi tetején kinyúlva a csillagok közt kerestem emlékképeim. Két magányos idegen a préri kellős közepén…

Így éltem túl a nappalokat. Mint egy vámpír, éjszakai lopott bűnbeeséssel, a bozótostól karcolásokkal megpecsételve. Ezek a kalandok adtak erőt, hogy normális, ép emberként létezzem a társadalom előtt. Feltöltött annyi energiával, hogy elláttam minden feladatomat. Vezettem a háztartást, gondoztam a kertet, neveltem a kutyámat, hivatalos ügyeket és a bevásárlásokat intéztem, ráadásul állásinterjúkon voltam.